"20 évesen kikerültem a szüleim szárnyaik alól, saját lábamon megállás céljából, magamra maradva a cukorbetegségemmel.. hát így boldogulok :)"
2 bejegyzés listázva: 1-2
Betűméret:
2.
Kérdésre válasz :)
2008.08.07. csütörtök 00:21
Kedves XXX!
Elsősorban, köszönöm a kommentet, és a sok kérdést amin tényle elgondolkodtató volt!
A szüleimmel kapcsoltban csak annyit mondhatok, hogy elég csökönyösen ragaszkodnak az elveikhet, és ők azt nem tartják helyesnek hogy már nem lakok otthon! Szeretném velük tisztázni azt hogy jól vagyok ahol vagyok, szeretek itt élni, szeretem a mostan életemet, és ami a legfontosabb hogy hiányoznak is, de egyszerűen nem tudok a szemükbe nézni, hogy lássam a fájdalmat vagy a csalódottságot, hogy az egyetlen "pici lányuk már nem ott van, és nem tudják követni minden lépését!
Hihetetlennek hangzik tudom, de szeretem őket, és fontosak nekem, és rám akármikor számíthatnak!
A párommal a kapcsoltunk valóban harmónikus, és azt gondolom erről hogy egymásra találtunk!
Szeretnénk együtt előre jutni az életben, és ez egymás unszolására és biztatására vaan szügség amit azt hiszem teljes mértékben megkapunk egymástól! Ezalatt az egy év alatt ugy érzem a részemmé vált!
Az inzulin elhagyása meg egy gondolat volt, hogy hátha nem is kell, mert anélkül is jól érzem magam.. Gondoltam "mi lenne ha"... alapon kipróbálnám, és megcáfolnám az orvosok diagnózisát.
Ez pont hogy balul sült el, és kb fél éven keresztül napjában többször; a páromtól, édesanykámtól, és az összes közelebbi barátoktól hallgattam, hogy nem helyes amit csinálok, menjek el az orvoshoz, hisz pengeélen táncolok, nézzek csak magamra XS-es méretű ruhákat hordok, és borzasztó sápadt vagyok!
A Párom már szinte nem is beszélt másról. Próbált daccal keményen bánni velem, próbált tündéri gyengédséggel, kedvességel rávenni arra hogy itt az ideje hogy lépjek magammal kapcsolatban.Féltett. De nmem csak ő, hanem aki közülöttem élt, és mozgott. Aztán bevallottam hogy azért nem megyek el, mert féltem az orvosok reakciójátol, hogy mit fognak szólni, meg hogy elküldenek meg stb. Aztán nem így lett! Kaptam egy nagyon tündéri dietetikust, és meg vagyok elégedve vele.. Az meg már fél gyógyulás ;-) Nem?
Kedves XXX! Légyszives írd a meglátásod, és ha van kérdésed, állok elébe!!
JÓ ÉJT!
Hozzászólások száma: 3
1.
Kezdetek...
2008.08.06. szerda 12:06
Kedves Hozzámlátogató!
Első bejegyzésem lévén, pár szót hogy mi miért van... Tavaly augusztus 13.-án elköltöztem otthonról, így magamra maradtam mind az élet nagy dolgaival, mind a betegségemmel, mind pedig a hétköznapi gondokkal-bajokal. Összeköltöztem a párommal, akivel még azóta is harmónikus a kapcsolatunk, jól megértjük egymást. Egy baj azomban még mindig adódott az életemben, mégpedig hogy szépen lassan kezdertt felszültebbé válni a légkör a szüleimnél, és most már ott tartunk hogy nem járok haza!
Április végére annyira elhatalmosodott rajtam a cukorbetegség, amit már egy éve nem kezeltem, hogy a korházban kötöttem ki, 47 kg-ra lefogyva, csont és bőrként. De ezt is kezdem az elejéről!
2005 áprilisában kiderült hogy 2.-es típusú diabetes alakult ki, a hasnyálmirigy leállása miatt! Eletemben akkor voltam másodszorra korházban, elősször mikor születtem meg akkor :) Az összes visgálatot elvégezték rajtam, asi ultrahang, melkasröngen, stb.stb..stb... és senki nem tudta megmondani hogy mitől is történt a leállás, ugyanis az orvos szerint semmiféle kóros elváltozás nem volt. Beállították a cukrom angyon szépen 5-7 közé, ami eddig rendbe is van. csinálgattam döfködtem magam, még rá következőleg egy másfél évig, aztán én úgy döntöttem ebből elég. Onnantól kezdve fél éven keresztül tömtem magamba az édességet a tortát, meg mindent amit megkívántam, persze a napi 5 inzulin helyett 3 vagy 4 napi egy adag került a szervezetembe, mikor már éreztem hogy baj lehet! Aztán áprilisra annyira "felmondta a szolgálatot szervezetem" hogy az ágyból alig bírtam kiszállni, egy adag ruhát a mosogépből alig bírtam kiszedni, fel hfehér, vagy inkább sárga voltam, és két héten keresztül olyan émelygés és hányinger gyötört, hogy azt nem lehet elmondani.
A párom, látván a szenvedésem megbeszélt anyukámmal hogy elvisznek közösen az orvoshoz, mert ez így nem mehet tovább. Mondom, hogy jó de nem viszek szint semmi cuccot mert ugyis hazaengednek!
Bementünk a korházba, és mikor sorra kerültem az orvos egyből mondta hogy abszolult betegesen nézek ki, szaorábban veszem a levegőt, és sápadt vagyok. Megmérték azon nyoman a cukrom, a mérő csak a "HI" jelzést adta ami Hight- magas magyarul. Átkültek a sürgösségi betefelvételre, ahol bekötöttek egy sóoldatos infúziót, meg vért vettek elláttak, meg kaptam egy olyan inzulint, nem tom mi a neve, ami egyből leviszi a cukit! Mellesleg vérből kimutathatóan 32 volt a vércukorszintem a normál 6 helyett! Ismét beállítottak, és a történtek után 1 hónapra 60 kg.-ot mutat a mérleg...
Most asszem jól vagyok, és SZERETEK ÉLNI!!!!!
Hozzászólások száma: 1
2 bejegyzés listázva: 1-2
A blogok (internetes-naplók) létrehozója/tulajdonosa egyedül vállalja a felelősséget az általa létrehozott blogok teljes tartalmáért. A HáziPatika.com oldalain futó blogok igazság-, és valóságtartalmáért a szolgáltató nem vállal semmilyen felelősséget.
